Mostanság már érezhető.

Sőt, érezhető.

Meg vannak azok a még téli színek - sötétek. Nem is értem miért nem készítenek színes ruhákat télire. 

Lényeg, hogy megjelentek a színes rucik. Vagy kiegészítők. Táskák, sapkák, ilyesmik.

Tudtátok, ha pöttyös a ruci, akkor az vénuszi? Érzelmeket közvetít.

Nem is olyan régen még úgy képzeltem, hogy a gondolkodás tartja az egyensúlyt az érzelem és az akarat között.

És hogy, igazándiból ennyi is a funkciója.

De, Balikó tanár úr rávilágított, hogy a gondolkodásnak is van egy saját útja. Persze ez a filozófia. 

Ettől persze ez nem lett az én utam. Sőt! Csak megértettem.

Arisztotelész első mozdulatlan mozgatója számomra teljesen abszurd. Borzalmas lehet első mozdulatlan mozgatónak lenni. Én a helyében boogie-woogie-t hallgatnék, mondjuk Fats Domino-t és Jerry Lee Lewis-t, és a lábamat valami kellemes langyos tóban lóbálnám. 

Kicsit nevetnék is Arisztotelészen, hogy ilyen marhaságokat gondol rólam.

Gerivel viszont rég beszélgettem. Pedig szeretek. Megint elfoglalta magát egy lánnyal. 

Geri szereti megindokolni gondolatilag, hogy mit miért csinál, vagy nem csinál. Fontos neki ez a gondolatiság. Persze én azt gondolom, hogy az intellektus remek szolga, de rettenetes mester. Szóval jó, ha okos vagy, de ha ez fixa ideákat szül, az nem jó. Azt gondolom, hogy az első mozdulatlan mozgató is ilyen idea. 

Egyébként értem, hogy miért lett az. Azért mozgató, mert belőle indul ki minden. Azért mozdulatlan, mert akkor a teremtés nem lehet az első történés. 

Geri okfejtésein is lehet mindig nevetni. Ha lány van a történések mögött, akkor meg nagyon lehet. Olyankor annyira csak arra figyel, hogy csillogtassa az elméjét, hogy a legbanálisabb poénokba simán belesétál.

Az benne a nagyszerű, hogy sose sértődik meg. 

Én kifejezetten kedvelem Gerit.

Ez persze az egyik kedvenc könyvem címe.

Végülis egy festményről szól. Rembrandt, Arisztotelész Homérosz mellszobrával, 1653, olaj, vászon.

Sose értettem, miért ábrázolják - például a németalföldi festők - a történelmi figurákat nem korának megfelelő ruhákban, hanem az akkori viselet szerint.

De most már tudom, hogy van ez.

Számunkra evidens a történeti látásmód. Az idő lineáris, ezen az egyenesen objektív történések zajlanak. Homérosz valószínűleg az időszámítás előtti nyolcadik században élt, Arisztotelész a negyedik században, Rembrandt pedig az időszámítás szerinti tizenhetedikben. Tények. Elhelyezhetők az idővonalon. Az oktatás is ezen tényeken alapul. Nem is tudunk más időszemléletet elképzelni. Csak ezt a lineárist.

Pedig tudjuk, hogy van, vagy volt másfajta időszemlélet. A ciklikus. Nem az egyik év jött a másik után, hanem az egyik tavasz a másik után. Persze a kettő között volt nyár, ősz és tél. 

A visszatérés, a megújulás volt a fontos. A mítoszokban újul meg minden rendszeresen. Főleg azokban a mítoszokban, ahol a kultúra letelepedett, növénytermesztő társadalmakon alapult. 

A világszemlélet mitikus. Nem történelmi személyiségek vannak, hanem mitikusak. A mítoszok pedig élő valóságok.

Ha élő, akkor pedig hasonlóan öltözködik, mint ahogy bárki más.

Ez majdnem annyira tetszik, mint Che Guavera.

A héten volt nagy Vénusz fotózás is. Jupiter-Hold-Vénusz.

És láttam más vénuszit is.

Este elmentem kisfiam telefonjáért - kijelzőcsere.

A másik kabátomban hagytam a papírt, amivel átvehettem volna. 

De jó lenne, ha Tomi ott lenne - gondoltam. Tomi a cég tulajdonosa. Pár éve még az első boltjában ült, és vette fel a javításokat. Mára rengeteg üzlettel rendelkező hálózata van.

Odaértem. Látom, hogy gáz van. Redőny félig leeresztve. Tomi is bent van. Az ott dolgozó srác ideges, a pult szélén ácsorog. Számolnak, leltároznak.

Kínos pillanatok, Én várok. Próbálnak nem rám nézni. 

De előbb-utóbb fel kell vegyék velem a kontaktot. Az egyik odaszól, hogy már zárva vannak. Na, ne már! - szólok. Tomi megismeri a hangom, jön mosolyog. Hozza a telefont. A redőny alatt kezet fogunk - el kell bocsájtsa a srácot - sajnálkozik, hogy ebbe keveredtem.

Jó, hogy ott volt.

Kulcsot is akartam másoltatni, de nem sikerült. Banán sem volt a boltban.

Szóval belecsöppentem egy kellemetlen helyzetbe. Még két dolgot sem tudtam elintézni.

De Tomi ott volt. És mint mindig, ott volt a kedves mosolya.

Három rossz - egy jó. 

És az, az egy jó - az egész estém jókedvűvé tette.

Bízom benne, hogy nem az arány a lényeg. Hanem a mosoly.

Ismeritek az Európa Kiadó Turista című számát?

Abban van:

"Rövid levél, hosszabb nem lesz,
Küldök neked egy mosolyt expressz."

Találtam egy izgalmas képet a neten - tetszik.

Persze rögtön eszembe jutott egy Gerald Durrell történet a flamingókról. 

"A láthatatlan flamingók ügye egyik nap teljesen véletlenül vetődött fel, miközben a verandán ültünk és teáztunk. Theodore megkérdezte a mi két amerikainkat, hogyan haladnak a munkájukkal.

– Drága Theo – mondta Harry drágám –, istenien haladunk, egyszerűen istenien, igaz, szívem? – De mennyire, hogy igaz – mondta Lumy édes –, de mennyire, hogy igaz. Itt fantasztikusak a fények, egyszerűen fantasztikusak. Mintha a nap valahogy közelebb lenne a földhöz, tudjátok.

– Csakugyan úgy látszik – értett egyet vele Harry drágám is. – Pontosan úgy van, ahogy Lumy mondja, a nap itt egészen alacsonyan van, és egyenesen ránk világít.

– Ezt én mondtam neked ma reggel, Harry drágám, igaz? – kérdezte Lumy édes. – Te mondtad, Lumy édes, te. Ott fönn a mellett a kis csűr mellett, emlékszel, ott mondtad nekem...

– Igyanak még egy csésze teát – szólt közbe mama, mert tapasztalatból tudta, hogy ezek a társalgások, amelyek a két ember összetartozását bizonyítják, a végtelenségig el tudnak nyúlni.

A beszélgetés a művészetek birodalmára terelődött, nekem máshol járt az eszem, amikor is egyszerre csak arra figyeltem fel, hogy Lumy édes azt mondja:

– Flamingók! Ó, Harry drágám, flamingók! A kedvenc madaraim. Hol vannak, Les, hol? – Ó, hát odaát – felelte Leslie, lendületes mozdulattal, amely magába foglalta Korfut, Albániát és Görögország nagyobbik felét. – Egész sereg van belőlük. Láttam, hogy Theodore visszafojtja a lélegzetét, akárcsak én, félve, nehogy mama, Margo vagy Larry esetleg mondjon valamit, ami megcáfolná ezt az égbekiáltó hazugságot.

– Flamingók? – kérdezte anyám érdeklődve. – Nem is tudtam, hogy vannak erre flamingók. – Vannak – mondta komolyan Leslie. – Százával. – Maga tudta, hogy vannak itt flamingók, Theodore? – kérdezte mama. – Én... khm... tudja... egyszer futólag láttam őket a Hakiopoulosztó mellett – mondta Theodore, az igazsághoz híven, csak azt mellőzte megemlíteni, hogy mindez három éve történt, és csak akkor egyszer látogattak el flamingók Korfu szigetére. Ennek a látogatásnak az emlékét őrzi egy maroknyi rózsaszínű toll a gyűjteményemben.

– Istenkém! – kiáltotta Lumy édes. – Vethetnénk rájuk mi is egy pillantást, Les drágám? Gondolod, hogy a közelükbe lopakodhatnánk?

– Persze – mondta könnyedén Leslie –, ennél mi sem könnyebb. Mindennap ugyanazon az útvonalon vándorolnak.

Másnap reggel Leslie egy különös alakú tárggyal jelent meg a szobámban: tehénszarvból készült trombitának tetszett. Megkérdeztem tőle, mi az, mire elvigyorodott.

– Flamingócsalogató – mondta elégedetten. Nagyon érdekelt a dolog, és közöltem vele, hogy még sohasem hallottam flamingócsalogatóról. – Én se – vallotta be Leslie. – Ez egy özönvíz előtti lőporszaru, elöltöltő puskákhoz. Tehénszarvból készült, a vége le van törve, hogy bele lehessen fújni. Hogy illusztrálja is a dolgot, ajkához emelte a tehénszarv hegyes végét, és belefújt. A szarv hosszú zengzetes hangot produkált, valahol a ködkürt és egy lefitymáló prüsszögés között, meg egy csomó vibráló felhangot. Kritikusan hallgattam, és megjegyeztem, hogy egyáltalán nem hasonlít a flamingó hangjára.

– Az igaz, de lefogadom, hogy Lumy édes és Harry drágám ezt nem tudj a – mondta Leslie. – Most már csak arra van szükségem, hogy add kölcsön a flamingótollaidat.

Kicsit habozva váltam meg gyűjteményem eme ritka darabjaitól, amíg Leslie el nem magyarázta, hogy mire kellenek neki, és meg nem ígérte, hogy nem történik semmi bántódásuk.

Tíz órakor Lumy és Harry megjelent, flamingóvadászatra beöltözve, Leslie tanácsai szerint. Mind a ketten széles karimájú szalmakalapot és gumicsizmát viseltek, mert miként Leslie elmagyarázta, lehetséges, hogy a flamingók után be kell mennünk a mocsarakba is. Lumy és Harry máris kipirultak és izgatottak voltak az előttük álló nagy kalandtól, és lelkesedésük nem ismert határt, amikor Leslie megmutatta nekik a flamingócsalogatót. Olyan harsogó tülkölésbe fogtak, hogy a kutyák megőrültek, vonítottak és ugattak, Larry meg dühösen kihajolt hálószobája ablakából, és kijelentette, hogy ha továbbra is úgy viselkedünk, mint a gyülekező falkavadászok, akkor inkább elköltözik.

– Már elég idős vagy, több eszed is lehetne! – mondta még búcsúzóul, amikor becsukta az ablakot, mamához intézve a szavakat, aki éppen csatlakozott hozzánk, hogy lássa, mi ez az éktelen lárma.

Végül is kivittük vakmerő vadászainkat a szántóföldre, és gyalogoltattunk velük körülbelül két mérföldet, s ez idő alatt a flamingóvadászat iránti lelkesedésük kezdett lelohadni. Aztán biztatásunkra négykézláb felvergődtek egy majdnem megközelíthetetlen domb tetejére, ahol beküldtük őket egy tüskebokor közepébe, hogy onnan csalogassák egyfolytában a flamingókat. Félóráig fújták nagy odaadással a szarvat, de a lélegzetük kezdett kifogyni. A vége felé a zaj már inkább egy halálra sebzett elefántbika kétségbeesett ordítására hasonlított, mint bármihez, ami hangot madarak adhatnak. Ekkor következtem én. Lihegve és izgatottan felrohantam a dombra, és közöltem vadászainkkal, hogy erőfeszítésük nem volt hiábavaló. A flamingók csakugyan reagáltak rá, de sajnos, egy völgyben a domb alatt, vagy fél mérföldnyire keletre táboroztak le. Siessenek oda, Leslie már várja őket. Nem győztem csodálni amerikai szívósságukat. Ormótlan gumicsizmájukban elnyargaltak a távolabbi dombhoz, időnként utasításaink szerint meg-megálltak, hogy zihálva belefújjanak a flamingó-csalogatóba. Amikor verítékóceánban fürödve felértek a domb tetejére, ott találták Leslie-t. Azt tanácsolta, hogy maradjanak ott, fújják tovább a csalogatót, ő pedig megkerüli a dombot, elmegy a völgyig, és feléjük kergeti a flamingókat. Átadta nekik a puskáját meg a vadásztarisznyáját, hogy miként magyarázta – könnyebben tudja becserkészni a flamingókat. Aztán eltűnt. Ezen a ponton lépett színre kedvenc rendőrünk, Filimona Kontakosza. Kétségtelenül Filimona volt a legkövérebb és legálomkórosabb valamennyi korfui rendőr között, harmincegynéhány éve szolgált már a rendőrség kötelékében, de nem léptették elő, mert mind ez idáig egyetlen személyt sem tartóztatott le. Terjengősen el is magyarázta nekünk, hogy ő tulajdonképpen fizikailag képtelen rá, a puszta gondolatra, hogy szigorúan lépjen fel egy bűnözővel szemben, könnyek szöktek sötét, árvácskaszínű szemébe, és ünnepnapokon a borgőzös falusiak közti civakodás legkisebb jelére elszántan elkacsázott az ellenkező irányba. Szívesebben folytatott békés életet, és általában kéthetenként ellátogatott hozzánk, hogy megcsodálja Leslie fegyvergyűjteményét (amelyre nem volt engedélyünk), és csempészett dohányt hozzon ajándékba Larrynek, virágot mamának és Margónak, és cukrozott mandulát nekem. Ifjúkorában matróz volt egy teherhajón, szert tett némi angoltudásra, és ez a tény, valamint hogy a többi korfuihoz

hasonlóan imádta a vaskos tréfákat, tökéletessé tette őt a mi céljainkra.

Filimona ezúttal is a helyzet magaslatára emelkedett. Egyenruhájában pompázva felkacsázott a domb tetejére, minden kilója valóságos megszemélyesítése volt a törvénynek és a rendnek, magának a Rendőrségnek. Ott találta vadászainkat, amint lélegzet után kapkodva fújják a csalogatót. Jóindulatúan megkérdezte tőlük, hogy mit csinálnak. Jóindulatára úgy reagáltak, mint két kölyökkutya. Lumy édes és Harry drágám magasztalták Filimona hiányos angoltudását, és boldogan elmagyarázták neki, hogy mi a helyzet. Az amerikaiak legnagyobb meghökkenésére a nyájasan hunyorgó kövér rendőr hirtelen rideg, kérlelhetetlen Hivatallá változott át.

– Maga nem tudják, hogy flamangókat nem szabad durr-durr? – förmedt rájuk. – Flamangókat durr-durr tilos!

– De kedves uram, mi nem lőttünk rájuk – hebegett Lumy édes. – Mi csak látni akartuk őket. – Bizony. Maga téved – mondta behízelgő hangon Harry drágám. – Mi nem lőni akarunk a kis madárkákra, mi csak látni akarjuk őket. Nem akarunk lőni, érti?

– Ha nem lőni, minek a puska? – kérdezte Filimona. – Ja, ez – mondta Lumy édes elvörösödve. – Ez egyik barátunké... izé... amígónké... érti? – Úgy van, úgy van – bizonygatta Harry drágám –, az egyik barátunké, Les Durrellé. Lehet, hogy ismeri is? Mindenki ismeri errefelé.

Filimona ridegen és kérlelhetetlenül bámult rájuk. – Nem ismerek azt a barátuk – mondta végül. – Kérek kinyitni azt a táskát. – Ugyan már, nyugalom, lassabban a testtel – tiltakozott Lumy édes. – Ez nem a mi táskánk, biztos úr.

– Nem bizony – mondta Harry drágám. – Ez is a barátunké. Durrellé. – Puska van. Tarisznya van – hangsúlyozta Filimona. – Kérek kinyitni azt a táskát. – Meg kell mondanom, szerintem túllépi a hatáskörét, biztos úr, és ezt komolyan gondolom – jelentette ki Lumy édes, miközben Harry drágám buzgón bólogatott egyetértése jeléül. – De ha ez megnyugtatja, akkor tessék, kukkantson bele, ha már annyira akarja. Küszködött egy kicsit a szíjakkal, aztán kinyitotta a táskát, és odanyújtotta Filimonának. A rendőr belekukucskált, diadalmasan mordult egyet, és előhúzott a táska belsejéből egy megkopasztott, fej nélküli csirkét, amelyhez egy csomó rózsaszínű toll volt ragasztva. A két elszánt flamingóvadász falfehérre sápadt rémületében.

– De hát ide figyeljen... izé... egy pillanat... – kezdte Lumy édes, de elcsuklott a hangja Filimona vádló tekintetére.

– Mondok, hogy flamangókat lőni tilos – mondta Filimona. – Mind a kettőt letartóztatok. A két rémült és tiltakozó flamingóvadászt leterelte a falu rendőrőrszobájára, és több óra hosszat ott tartotta: őket, amely idő alatt majd megőrültek, annyi vallomást kellett írniok, és úgy összezavarodtak az idegességtől és a kudarctól, hogy vallomásaik folyton ellentmondtak egymásnak. Hogy fokozzuk riadalmukat, Leslie meg én összegyűjtöttük egy csomó falusi barátunkat, akik aztán olyan ijesztő módon kiabáltak és bömböltek, ahogy. csak a görögök tudnak, időnként azt üvöltve, hogy: – Flamingó! –, és kövekkel dobálták a rendőrőrszobát. Végül is Filimona megengedte foglyainak, hogy levelet küldjenek Larrynek, aki leviharzott a faluba, közölte Filimonával, hogy sokkal okosabb volna, ha néhány igazi gonosztevőt fogna el, mint hogy ilyen durva tréfában vegyen részt, és két flamingóvadászunkat hazacipelte a családi fészekbe.

– Ennek véget kell vetni! – dühöngött Larry. – Nem vagyok hajlandó tűrni, hogy a vendégeimet két féleszű öcsém ilyen bárdolatlan tréfának tegye ki. Meg kell mondanom, hogy Lumy édes és Harry drágám csodálatosan viselkedtek.

– Ne mérgelődj, Larry szívem – mondta Lumy édes. – Jókedvükben tették. Mi legalább olyan hibásak vagyunk, mint Leslie. – Úgy van – bólogatott Harry drágám. – Lumynak: igaza van. A mi hibánk, hogy olyan hiszékenyek vagyunk, olyan ostobák.

Bizonyítandó, hogy nincs harag, bementek a városba, és egy láda pezsgővel tértek vissza, hogy egy kis murit csapjanak, aztán maguk vonultak le a faluba Filimonáért. Ültek a teraszon, közöttük a

rendőr, és dévaj tósztokat mondtak Filimona egészségére, Filimona pedig: meglepően jó tenorján szerelmes dalokat énekelt, amelyektől csillogó könnyekkel telt meg nagy sötét szeme.

– Tudod – közölte bizalmasan Lumy édes Larryvel a muri csúcspontján –, ez a rendőr egész jóképű lenne, ha diétázna egy kicsit. De ne áruld el Harrynek, hogy ezt mondtam, drágám, drágám, jó?"

Gerald Durrell: Istenek kertje - Európa Könyvkiadó 1986

Ezzel kísérleteznek - Ausztráliában. 

Bár arányaiban kevés ember részesül cápatámadásban - mégis sokan félnek ettől. Sőt, tavaly, Ausztrália partjainál csak huszonhét ilyen eset fordult elő, ebből csak egy volt halálos kimenetelű.

Azt írják, az új ruhát össze is fogják hasonlítani a most forgalomban lévő úszóruhákkal. Arra azért kíváncsi leszek. Én biztos nem úszkálnék ebben az új cápabiztos ruhában sem arra felé, ahol cápatámadás várható.

Egyébként sokkal jobb lenne, ha a cápáknak fejlesztenének emberálló ruhát. A kereskedelmi halászat évente több mint ötven millió cápával végez. 

Mindig van kedvenc filmem. Szinte szó szerint tudom - most ezt.

Az egyik jelentben Cloony tanítja Mcgregort; hallott már az optimális röppályáról? Az élete olyan, mint egy folyó. Ha olyan célra hajt, ami nincs megírva, az olyan, mintha árral szemben úszna. A kis Gandi, ha autóversenyző akart volna lenni. Esélytelen. A kis Anna Frank, ha tanítónő akart volna lenni. Ezt benézted Annie. De milliók szívét és elméjét dobogtatod meg. Ismerje fel, mi a sorsa, és a folyó odasodorja. Néha az életesemények segítenek eligazodni.

Régi barátom hívott, találkozzunk. Beszélgetünk. Nem mennek túl jól a dolgai - mostanság. Akadályokba ütközik. Persze, ha a szabadság házában a Szaturnusz áll éppen - szólal meg bennem az asztrológus - nem mindig könnyű, csak azok mennek, amire igazán tudsz koncentrálni. Abban viszont mesteri szabadságot tudsz elérni.

Szóval próbálom elmondani, szerintem hol van a kutya elásva. Amikor nincsenek akadályok, azok a célok is tudnak működni, amik esetleg nem a mi sorsunkhoz kötődnek. Na de, ha vannak, rögtön megmutatkozik merre nem kell tovább menjünk.

Nézd meg István - rögtön tudni fogsz mindent!

Megkívántam. Most már megint lehet nagyon finom kifliket is venni.

A péknél, meg előttem állók beszélik, hogy milyen fontos a reggeli.

Erről meg eszembe jutott, hogy valóban - Lin-csi szerint is.

Lin-csi apát kolostorában egy reggel így fordultak a szerzetesek a Mesterhez.
- Mondd, apát! Mit tegyen az ember, mielőtt eljő a világvége? Van-e erre nézve szabály?
- Van - felelte Lin-csi, s már idézte is a tanítást. - Mielőtt a világvége eljő, legjobb, ha az ember befejezi
reggelijét - szólt a Mester, s már sarkon is fordult volna, amikor az egyik szerzetes megkérdezte.
- Mondd, Mester! A világvégével minden véget ér?
- Minden. De ez a minden azon nyomban létre is jön ismét. A végtelen időben végtelen számú csodálatos
pusztulás és keletkezés követi egymást - mondta Lin-csi, s hogy a szerzetesek tudják, mi dolguk a végtelen
időben, elmesélt egy történetet.
- Nem is olyan rég - kezdte az apát -, itt a Lüliang-hegyek közt, egy szerzetes beköltözött egy nagy fa
odvába. Úgy hívták ezt a szerzetest, hogy Taj-po. Üldögélt a fa odvában, teltek az évek számolatlanul,
amikor megjelent az odú előtt egy vándorszerzetes. Így szólt a vándor Taj-póhoz.
- Írva vagyon, hogy ez a mostani, kerek milliárd esztendőt számláló világkorszak, melyben élünk, hamarosan
véget ér. Fellángol majd a nagy tűz, és mind az ezer világ elpusztul. Tudni akarom, csakugyan elpusztul-e,
vagy nem pusztul el. Felelj, Taj-po! - És Taj-po felelt.
- Elpusztul - mondta.
- És akkor mi lesz? Következik a másik milliárd éves világkorszak? - kérdezte a vándor.
- Következik a másik.
- Akkor jó - vágta rá a szerzetes, és megnyugodva ő is beült Taj-po mellé az odúba. Nem mintha addig attól
tartott volna, hogy unatkozni fog, ha nem következik újabb milliárd év és nem lesznek majd benne újabb
világok, hanem azért nyugodott meg a vándor, mert megértette, miért ül a fában Taj-po. Taj-po pedig azért
ült a fában, mert tudta, semmi emberi tevékenység nem fogható ahhoz, hogy jönnek-mennek a
világkorszakok. Semmi emberi tevékenység nem fogható ahhoz, hogy elpusztul mind az ezer világ, s aztán
következik a másik ezer. És semmilyen emberi tevékenység nem mérhető ahhoz, hogy ő mindebben részt
vehet, ülhet a fa odvában, és szemlélheti a világok változásait. Taj-po tudta, hogy a világok változásain
töprengeni a legméltóbb emberi munka, s míg valamit meg nem ért az egészből, nincs hová sietnie. Ezt
értette meg Taj-po válaszából a vándor is, s ezért ült be hozzá az odúba - fejezte be a történetet Lin-csi apát, s
szégyenkezve vallotta be, hogy nem tudja, mi történt ezután.
- Talán Taj-po és a vándor azóta is együtt ámulnak a világok változásain. Bámulják a végtelen idő játékait.
Ti is ezt tegyétek, szerzetesek, ha eljő a világvége, s már megettétek a reggelit! - szólt Lin-csi apát, s
magukra hagyta szerzeteseit, kolostorában, a Huo-to folyó partján.

Su-la-ce - Reggeli beszélgetések Lin-csi apát kolostorában, közreadja Sári László, Magyar Könyvklub, Budapest, 1999

Együnk banánt lefekvés előtt.

Mert, hogy van benne melatonin. Az meg az alvási ciklust irányító hormon. Megnöveli a REM-ciklus hosszát, és élénk álmokat eredményez, emiatt alvászavar ellen adják. Mert álmosságot is okoz.

Én szeretem a banánt. Este is szívesen eszem.

Bár azt írják, elalvás előtt egy órával együk.

Na, de pont egy órával?

Egyébként a zab is tartalmaz melatonint. De azt másfél órával elalvás előtt kell enni. 

A meggyben is van, és trappista sajtban is. A meggyet két órával előbb kell, a sajtot fél órával.

Úgy néz ki elég sok mindent kell együnk elalvás előtt.

Na most, ha banános, meggyes zabpelyhet eszel - akkor elég nagy bajban leszel, hogy mikor kell elaludj.