Ez persze az egyik kedvenc könyvem címe.

Végülis egy festményről szól. Rembrandt, Arisztotelész Homérosz mellszobrával, 1653, olaj, vászon.

Sose értettem, miért ábrázolják - például a németalföldi festők - a történelmi figurákat nem korának megfelelő ruhákban, hanem az akkori viselet szerint.

De most már tudom, hogy van ez.

Számunkra evidens a történeti látásmód. Az idő lineáris, ezen az egyenesen objektív történések zajlanak. Homérosz valószínűleg az időszámítás előtti nyolcadik században élt, Arisztotelész a negyedik században, Rembrandt pedig az időszámítás szerinti tizenhetedikben. Tények. Elhelyezhetők az idővonalon. Az oktatás is ezen tényeken alapul. Nem is tudunk más időszemléletet elképzelni. Csak ezt a lineárist.

Pedig tudjuk, hogy van, vagy volt másfajta időszemlélet. A ciklikus. Nem az egyik év jött a másik után, hanem az egyik tavasz a másik után. Persze a kettő között volt nyár, ősz és tél. 

A visszatérés, a megújulás volt a fontos. A mítoszokban újul meg minden rendszeresen. Főleg azokban a mítoszokban, ahol a kultúra letelepedett, növénytermesztő társadalmakon alapult. 

A világszemlélet mitikus. Nem történelmi személyiségek vannak, hanem mitikusak. A mítoszok pedig élő valóságok.

Ha élő, akkor pedig hasonlóan öltözködik, mint ahogy bárki más.