Megyek a Bajza utcán. Egyszer csak megszólal egy mantra a túloldalon. Olyan igazi buddhista mély zöngével. Aztán átvált füttyülésbe.

Tetszik.

Egy fickó – tol valami gurulós kocsin egy nagy műanyaghordót.

Szeretem a furcsa, öntörvényű embereket.

Van például egy peronőr a Kodályon – fiatal csaj, kék-rózsaszín hajjal. És mindig valami őrületes zenét hallgat.

Múltkor, amikor nem ő volt, álldogált egy bkk-s egyenruhás fiatal, kissé suta srác a peronőrkutrica mellett. Láttam, hogy vár. Én vettem egy jegyet, mire ő is odalépett, és megkérdezte, hogy a lány hazament-e már. Várható volt az igen válasz. El is somfordált.

Megesett rajta a szívem.

Láttam a peronőrön, azt gondolja; mit akarsz te attól a lánytól – az egy vagány kiscsaj.

Pedig a srácnak van igaza.

Egyedül, úgy vagyok egész, ahogy vagyok. Ha pár alkot egységet, akkor csak a felét adom. A vagány csaj és a szerény, hallgatag fiú pont a két pólussal létrehozhat egy egységet.

Persze ez nem ennyire egyszerű.

Megjósolható, hogy a csajnak kissé uncsi lesz a fiú. A fiú meg bármit megcsinál, amit a csaj akar, annyira rajong érte. A lány érezni fogja, hogy ő diktál, és akkor már nem fogja igazán szeretni a fiút. Lehet, meg is csalja valami izgalmasan maszkulin sráccal. Nem baj, a srác majd megbocsájt – legalábbis azt hiszi. Pedig ottmarad a fájdalom. Esetleg sírni is fog – remélem nem a lány előtt. Valószínű el fogja hagyni a lány előbb-utóbb.

Pedig de jó pár lennének. Mondjuk, ha lány szeretné, az sokat segítene. Mindig az aktívabb félen múlik több. Hát azért aktív – nem?

Na, mindegy a srácnak küldöm ezt a dalt szeretettel. Drukkolok, ne add fel!