Szeretem ezeket a játékokat.

A Vermeer és a Botticelli csaj olyan kedvesek. Ki is szorultak a kanapé szélére. 

Bezzeg a Kahlo, meg a da Vinci csajok mennyivel maszkulinabbak. Középre is ültek.

Láttam azt a hirdetést a neten, hogy a szomszédnő havonta ecetet tett a sütőjébe. 

És hogy milyen szép. Mármint a sütője.

Lehet a szomszédnő is szép, bár róla sosincs kép.

Szerintem, ha almáspitét tenne bele, mondjuk nyersen, és hagyná, hogy kisüljön, akkor jobb lenne.

Szerintem neki is.

Mindig van egy.

Persze az a legjobb, ha te vagy a kísérője. Még jobb, ha a pasija.

Persze most az gondoljátok, hogy ez szubjektív.

Nem.

Mindig van egy csaj, aki pont ott, pont a legvagányabb, legjobban öltözött, és a legjobb csaj. Nincs rá recept.

Előbb előttem, majd jobbra tőlem nézte a koncertet. Többször összepillantottunk. A fiúk, akik a körülötte álltak, rendszeresen őt nézték. Spagettipántos felsőben, kis táska keresztben a vállán, farmer. Hosszú, hullámos barna haj, mosolygós.

Barátnőjével volt.

Furcsa, régebben mindig volt velük pasi. Vagy a pasijuk.

Régebben én is szerettem a legjobb csajjal menni. A legjobb csaj pasija – jó esetbe abból is csak egy van.

Viszont, ha Zolival megyünk, akkor garantált a jókedv.

Dudaiba. 

Hannát.

Majd a datolyáknál hagyta.

És vigyázott rá végig. 

Mit szól hozzá a datolyás? Sose tudjuk meg.

Ha jól vettem észre, Zolival elkezdtük a születésnapjaink ünneplését.

Első pont: Európa Kiadó

Azt írták 99 éve – hogy Kun Béláék.

Képet is tettek hozzá – az is majdnem 100 éves. Alatta pedig egy hirdetés napjainkból.

Anyukám 80 éves múlt. Az utóbbi két évtized teljesen otthagyta – műszakilag. A tévé távirányítóján is túl sok a gomb számára.

Meggyőződésem, hogy a kotyógós kávéfőzőnél leállt a műszaki fejlődésben. Mégis, biztos, ami biztos – fütyülős vízforraló – és neszkávét iszik.

Zavar az a szó, hogy maga.

A magázódás nem. Szeretem. Csak ez a szó, hogy maga.

Anyukám kiállítása véget ért Kőbányán. A kiállítások szervezője István mesélt egy történetet, a fiatalkorából, Hódmezővásárhelyről. Fotózott akkoriban. A piactéren ült egy subás, bajszos bácsi, akit szeretett volna lefotózni.

-Lefotózhatom magát? – tette fel a kérdést.

-Mit ártottam én kigyednek, hogy így szólít? – kérdezte a bácsi.

Szóval kiderült, hogy a helyes megszólítás a kigyed lenne. A magát arra használták, aki ártott nekik; maga takarodjon innen.

Már maga a maga átok volt.

Legalább már értem.

Amik átírják az addigiakat. És az addig jónak tartott képek gyengéknek tűnnek mellette.

És akkor hogy legyen?

Venni kell a bátorságot, hogy átfesd.

És persze lesznek, amik végképp kiesnek.

Mohácsi szerint egy kép az egyirányú utca. Persze a szobor is. És amikor elindulsz benne, még nem látod, hogy zsákutca-e. Mindig ilyeneket mond.

Aztán gondolkodhatsz rajta, hogy úgy van-e?

Ezt azért átfestettem.

Tavaszpont.

A Nap belép a Kos jegyébe. Idén március 20-án délután.

Szeretem.

Innen hosszabb a nappal. Indul a tavasz. A legjobb kezdőpont – újraéled minden.

Nóra meg lemondta a találkozót. Ha ez kezdet, akkor milyen? Ráadásul a képet, amit kapott, nem Prágában tartja, hanem Pesten.

Most nem írhatom a festős életrajzomban, hogy prágai magángyűjtemény.

Hát így indul ez a tavasz – pont.

Unokaöcsémnek segítettünk. Fiaim meg én.

Este küldött képet - ahogy feleségével az új pecóban.

Rég volt ilyen élményem. A hátramaradt lakás, koszosan, kidobandó cuccokkal.

Persze tudom, már nem takarítasz, hanem csomagolsz az utolsó hetekben. Előkerülnek sarkokból, innen-onnan ottmaradt, felejtett, leejtett és berúgott cuccok, porosan, koszosan. Dönteni kell – emlék, vagy szemét. Végül csak a kidobásra ítélt emlékdarabkák maradnak – a földön, piszkosan. Hamar elfelejtjük majd.

Majd vissza kell menni még egyszer. Az nem lesz jó. És ki kell takarítani. Utoljára gondolni azokra a dolgokra, amiket elfelejtünk.