Rendben, régen nem volt alternatív suli. Csak a normál, körzeti. Esetleg zenei.

Jó, oda kellett járni.

Mégis, hogy gondolták a szüleim, hogy furulya oktatásban részesítenek a suli délutáni keretei között? Szerintem ez akkor se volt menő. Ahogy én megéltem, borzalom volt. Gondolom, egy megkeseredett zenész volt, aki adott nekünk órákat. Se neki, se nekünk semmi örömünk nem volt benne. Így telt egy év. Hála Istennek a szolfézstanárnő, dettó a borzalmasan unalmas óráival, megbuktatott év végén.

Így tört derékba 8 évesen a zenei karrierem. Papírom van róla. Bizonyítvány.

Persze vannak még ilyen megéléseim.

Viszont örülök, hogy az én gyerekeim nem kényszerültek ilyen helyzetekbe. Waldorfba járnak. Ha panaszkodnak egy tanárra, annak általában oka van. Szerencsére ott vallják a tanárok is, hogy ha nem figyel a gyermek, akkor azért alapvetően a tanár a felelős. Tartson olyan órát, amit élveznek.

Most a gimibe jött egy kémiatanárnő, aki megunta az állami tananyag leadási kötelezettségét, meg azt, hogy nem izgalmas órákat tartson. Semmi köze a waldorfhoz – eddig – most már van. Imádják a gyerekek.

Szóval miért nem gitár? Vagy bármi más.

Aztán 18 évesen vettem egy szaxofont. Szép hangszer. Aztán unokahúgom lett szaxofonista.  Egyetemre járt. Zenekara van. Rendszeresen fellép. Sőt tanítja is. Sőt a pasijával kis koncertet is adott anyukám – az ő nagyanyja – kiállításán.

Végül is beértett?