Színházban lenni szeretek. Van egy atmoszférája. Legalábbis azt érzem.

Nagyon szeretem, amikor úgy indul a darab, hogy látszik a színpad. Persze az is jó, ha egyszer csak, durr, elkezdik.

Szeretem nézni a díszletet, mielőtt elkezdik benne a játékot. Olyan jó beleképzelni, hogy mi lesz.

Olyan, mint egy horoszkóp. Bele lehet látni mindent. Dráma, vígjáték. Persze nem tudhatjuk mi lesz a vége. Több síkon játszódhat. Materiális, érzelmi, szellemi.

Ha kérdez valaki, nem adhatsz biztos választ – mondjuk, ismerheted eléggé ahhoz, hogy igen. Régebben, mikor még izgatott a personal asztrológia, átlagosan négy órát tartott egy találkozó. Ki kellett deríteni milyen szinten működnek egyes dolgok. Nem mondhatom, hogy váratlan és kiteljesedő érzelmi fellendülés várható, ő meg arra használja, hogy beleszeret a titkárnőjébe/kertészfiújába. Nem ugyan az.

Biztos a rendező, meg a színészek is ezt próbálják a próbafolyamat alatt. Melyik a legjobb megoldás. Mondjuk a főhősnek. Hogy személyiségfejlődjön.

A díszlet viszont, ha már elkészült, akkor nem sokat változik. Mit csinálsz benne – azt lehet változtatni.

Magam részéről, ha színházi ember lennék, akkor díszlettervező lennék.