Metrópótlóbusz.

Egy ajtónál száll fel velem egy fura férfi. Harmincas lehet. Vagy ittas, vagy fogyatékos. Nem tudom eldönteni. Ahogy lehuppan egy szabad helyre - nem, nem alkoholista. Kedves, mosolyog.

Kicsit odébb a négyes ülésben viszont tényleg egy alkoholista nő ül. Megállapíthatatlan korú. 

Pár megálló után egy apuka száll fel kisfiával. A fiúcska már pattanna is a a velem felszállt férfi mellé - az egyetlen szabad helyre. 

-Szívecském, gyere, maradjunk az ajtóban - mondja az apuka. Azért még kap egy mosolyt a kisfiú - nem az apukájától.

Ezzel egy időben a nő a négyesen elkezd valamit mondani a szembe vele ülő hölgynek. 

-Elnézést, nem hallom. Tényleg kissé motyog. Ahogy az alkoholisták szoktak.

Megismétli. A nő rázza a fejét - még mindig nem érti. 

-Le kell szálljak. És inkább áll végig egy hosszú megállót az ajtónál.

Sokan leszállnak, egy nagyobb társaság is. Lesz hely a csuklóban - szeretem, gyerekkorom óta. Pár lépéssel ott is vagyok. Nekidőlök a harmonikának. 

A csukló mögötti ajtóból két huszonéves srác száll fel, az előttiből egy lány. Ismerik egymást. Hát beállnak ők is a csuklóba, mint a legközelebbi közös pontba. A csaj eszik valamit, zacskóból. A fiúk elkezdik előző esti buliélményüket megbeszélni - persze mindez a csajnak szól. De semmi reakció.

A buli sztori hamar kifullad - váltanak egy másik bulis sztorira. A lány lassan eszik - talán valami töltött croissant - addig nem kell beszéljen. Tényleg érdektelenek a történések - nem vagányok a fiúk. A lány egyébként az, olyan szolidan, de határozottan.

A Deákon leszállok. A csaj is. Csak egy egyszerű hellót vet oda a fiúknak.

Tudom, hogy miért jött ez szembe - tíz perc alatt, három. 

Ősszel elkezdtem újra szellemi előadásokat hallgatni. Az első előadás hatalmas volt. Átütő. 

Az örök törvény.

Utána fel kellett volna álljak, elköszönni, és kész.

Én meg folytattam.

Eszem a croissant-om. Egyébként finom, amíg tart, addig nem kell megszólalnom. És ha leszállok, vehetek is még.