Valaki posztolt egy Röhrig Géza interjút. Megnyitottam. Nem sikerült elolvassam. Több részletben, részeket átugorva, és nem végig. Nem volt pozitív kicsengése - nekem.

Volt neki anno egy zenekara. Huckleberry - talán. Olyan entellektüel szövegekkel. Akkor bírtam az ilyet. Az élet itt nihil, se bona, se aliud, magyarnak lenni még mindig nem Hollywood. Ha jól emlékszem, ez az övék volt.

Volt róla egy mítosz, hogy az édesanyja prostituált, így nem lehet szidni az anyját. 

Az interjúban intézeti neveltetéséről beszél. Hosszan, részletesen. Érzem, hogy benne él még mindig. 

Olyan múltban ragadt érzésem van. 

Mintha dédelgetné a fájdalmát.

Nemrég voltam egy színházi előadáson - egy fájdalmas megcsalást olyan három mondatban intéztek el - hihetetlen súlya volt. Napokig cipeltem.

Ezzel a hosszú, bő lére eresztett fájdalommal  - én nem tudok mit kezdeni. 

Viszont bevillan - Oscar- és Kossuth-díj. 

Szóval - naná, hogy úgy tudta eljátszani. A fájdalomban él. Fájdalommá vált. 

Szerintem nem éri meg a díjakat. De, hát - rosszkedvűnek is kell legyen valakinek. 

Különben nincs jókedv se. Én hálás vagyok a sorsnak, hogy olyan szerencsés alkat vagyok, hogy a jó dolgok maradnak meg bennem - legfőképp.