Számomra a Tibeti halottaskönyv írja le legérthetőbben a halál folyamatát. Ahogy a föld a vízbe omlik, majd a víz a tűzbe, a tűz a levegőbe. El tudom képzelni, hogy a konkrét dolgok elfolyósodnak, majd el is párolognak. És egyszer csak már, valahogy másként van minden.

Izgalmas lehet, hogy ebből hogy lehet visszamaterializálódni – akár egy kis időre is.

Akik ezt most olvassuk, nem éltük még át ebben az életünkben a halált. Nem tudjuk, mi lesz pontosan.

Azt ismerjük, hogy lép valaki arra az útra, aminek a végén ott a halál. Először a gondolkodás kövesedik meg, beszűkül. Nem tud új dolgokat befogadni. Mivel a gondolkodás kockás lesz, utána a mozgás is. Az ízületek, az izmok nem mozognak már úgy. A csontok elvesztik rugalmasságukat – hajlamosak lesznek eltörni. Utána az élet törik el.

Szóval a rugalmasság megőrzése fontos. Minél idősebbek vagyunk annál fontosabb.

Lehet, ha elég rugalmasak vagyunk – főleg gondolatilag – akkor a halált is át tudjuk ugrani.