Nem tudok másra gondolni. Beléptem és ezt láttam. 

Persze tudom, hogy Porfény, szóval rajzolt megint. Tényleg szépen bánik a szénnel.

Aztán mindenben a zongorát kerestem. Ahogy megcsillan a billentyűkön a fény.

Aztán volt megnyitó. Én is elengedtem a zongorát.

Olyan érdekes érzés volt. Ismerem András motívumait, ismerem a kiállítóhelyet. Otthonos. Azt, hogy jó kiállítás lesz, azt tudtam. Hogy a bor is jó lesz, azt is – András ad erre.

Vártam egy kis katarzist. Mindig ezek az elvárások – borzasztó. De csak a nyugodtság volt.

Ahogy egy versenyzongora – szépen, nyugodtan, méltóságteljesen fekete.

Aztán elindultam haza. Az utcán egy földszinti ablakból egy bús szerelmes szám szólt.

Aha, igen, olyan mintha András képein is ilyen szűrődne át – csak egy szál zongorán, lágyan, halkan – olyan valóságosan.