Imádom ezt a képet. Sophiet meg nagyon.

Mindig a bizalom jut eszembe róla. Ahogy Sophie odadől – szegény Christopher nem is érti, hogy mi ez a valami, amit kap.

Emlékszem, legidősebb fiamnak egy akciójára. Két osztálytársnőjével csinálták. Mindhármuknak kisebb testvéreik voltak az oviban. És megbeszélték, hogy eljönnek a tavaszi ovis kirándulásra. És a végén közölték, hogy ők más úton mennek le. Ismerik, sokszor jártak már arra az osztálytanítójukkal. Mi meg, három apuka bizalmat szavaztunk. Tamás és Csegabi meg én. Csegabi nagy bizalomszavazós.

Lesétáltunk az ovisokkal, majd az autókkal átálltunk a másik völgybe – ahova érkezni fognak. Nem siettünk, ismertük, hogy mennyivel hosszabb. Na de nem jöttek. Mi meg vártunk. És olyan jó volt tanulni a bizalmat. Hogy jönnek.

Aztán megkérdeztünk egy arról érkezőt, hogy látott-e három gyereket jönni errefele. Jó volt hallani, hogy igen.

Azt azért nem kalkuláltuk bele, hogy ők remekül szórakoznak. Vaddisznó riadót tartottak például – szimulálták, mi lenne egy ilyen támadásnál. Szóval fára másztak. Meg gördeszkával voltak. Biztos találtak remek lejtőket, amiket többször is kipróbáltak.

Az ovisok a másik völgyben is jól elvoltak, ők is – végül is mi is.

Szóval aztán feltűntek az úton.

Azért, az nagyon jó, amikor bizalommal vársz valamit, és egyszer csak ott van. Kell hozzá bizalom. Meg az a valami.