Megint volt egy kép bennem. Csajos persze. El is kezdtem.

Szabi meg küldött verset.

Nagy levegő

Egyszer valamivel elkezdtem babrálni

csak úgy mellékesen mintegy

szív alakú volt, mikor észrevettem ujjaim közt

forgatva, még meg is lepődtem, hogy került ez vajon hozzám?

mindegy, zsebre vágtam, biztos jó lesz

ez majd valamire. Jó sokára meg is feledkeztem róla.

a napokban aztán gondoltam rendet teszek most már a zsebemben,

mert kezdett megtelni.

mikor kipucoltam mindent, a becsomagolt időt,

avittas, elmosódott dátummal a papírja

tetején, amit azért őrizgettem, mert úgy

tanultam még vidéken, hogy az ember ilyet bevarr

a cihába, ej, fiam, jönnek majd, és elvesznek mindent,

kelleni fog, hidd el –

kicsit megkapargattam,

aztán fogtam, és kidobtam az egészet a picsába.

a szív alakút meg beraktam a nyelv alá,

szépen elszopogatom, hátha visszajönnek végre

a mellkasba a jambusok.

Én nem tudom, hogy csinálja. Annyira érzékien, nüanszokra odafigyelve írja le a valóságot, olvasás közben rám materializálódik.

Ez a művészet.

Rendes, azt írja neki is a képeim.

Régóta fogalmazgatom magamban, hogy a színészek mekkora erőt kell vigyenek a mindennapok esti előadásaiba. Egy szöveget, egy karaktert, egy képet úgy odatenni, hogy az, az utolsó sorban is materiális valóság legyen.

Nekem Pálos Hanna volt ilyen a Színházak Éjszakáján régóta - akkor újra. A csoda.

Azóta figyelem, magamban is ezt. Tudom-e hozni mindig, amikor festek. Hát nem. Megnyugtató, hogy tavasszal lesz kiállításom, és addigra kell egy olyan anyag, ami akkor és ott, úgy kell szóljon. Mint Hanna.

Így hívom magamban: Hanna körök.