Nóra tanácsadó ám. Nekem is.

Múltkor azt a témát jártuk körül, hogy az önértékelés min múlik.

Szerintem az anyukán. Az anyai szeretet.

Mindent meg lehet változtatni visszamenőleg. Ahhoz is szeretet kell. Én úgy kezdtem, hogy elkezdtem elmondani anyukámnak, hogy én hogy éltem meg a dolgokat gyerekként. Persze az első reakció borzalmas: akkor neked rossz gyermekkorod volt, meg sírás. Az utána való lépéshez kell erő. Megnyugtatni, hogy ezeken már tudok nevetni, meg ez az én megélésem, és nem bűnbakot keresek. Lassan – tényleg lassan – eljutottunk oda, hogy ő is tud nevetni az én gyerekkori megéléseimen.

Szülőként én is tudom, hogy mennyit hibáztam. A hátam borsódzik tőle. Egyszer megláttam magam kívülről, hogy Jesszusom, én ezt úgy utáltam. Lehet már maradandó károkat okoztam. Ez meg legyen az ő megélésük. Szeretem amilyenek egyébként. Hátha ők is engem.

Vannak a generációmból, akik nem tudtak szülők lenni.

Nem tudom melyik a jobb.

Andris nagybátyám mindig ezt kívánja: Mindenkinek legyen jó!

Nekem meg mindig egy Neurotic szöveg jut eszembe erről. De ha már ők akkor ezt szerettem nagyon: